2. akta

Meghoztam a második fejezetet is. Remélem, így kitisztul előttetek a kép, és kellő érdeklődést sikerül keltenem bennetek, hogy ezek után is folytassátok a történetet. Ha elolvastad mindenféleképpen hagyj kommentet, mert nagyon kíváncsi vagyok az olvasók véleményére.

Alexa Black

A fekete alakok úgy szálingóztak fel-alá, akár hollók a vöröslő, alkonyati égbolton. A ravatalozó felé tartottunk, apámba karoltam, úgy vezetett a hatalmas épület felé. Néha rám pillantott, hogy megnézze, jól vagyok-e, s én mindig igyekeztem erőt sugározva rámosolyogni, holott belül mart a bűntudat és a fájdalom. Tudja, nem mondhattam semmit, így is elég nehéz volt fenntartani a látszatot. Bal kezemben mankót tartottam, mely segített a járásban, így fel se tűnt, hogy akadályoz a gipsz.

A lábam eltört, véraláfutásokkal volt tele testem, arcomat hatalmas vágás díszítette, de semmi nem akadályozott meg abban, hogy eljöjjek Alice, a húgom temetésére. Igen, így kellett gondolkoznom, meg kellett győznöm magam, hogy mindez helyes.

Nem voltak sokan, csak páran sétálgattak körülöttünk. Senki nem szólt hozzánk, senki nem ismert minket. Ismerős arcok után kutattam az ismeretlen tömegben. Hirtelen megláttam anyámat, aki ideiglenes férje kezét szorongatta, miközben igyekezett visszafojtani feltörő könnyeit.

– Menjünk oda hozzá! – löktem meg apát, aki nem örült az ötletemnek. Szemét fogatva segített anyámhoz lépkedni, közben pedig magában morgott valamit. Hogy gyűlölhetett ennyire, Doktor úr? Hogyan képes egy apa így elfeledni a lányát? Láttam az arcán, nem is fáj neki Alice halála.

Amikor anyám meglátott minket, elfordította fejét, látni sem akart. Rettenetesen bántott viselkedése, de így, utólag megértem, hogy nem akarta halott lányát rajtam keresztül viszontlátni. Abban a pillanatban el kellett volna mondanom neki az igazat, hogy ne szenvedjen, de élveztem a kis játékot. Gonosz lennék? Inkább igazságos. Úgy osztottak el minket, mint egy tortát, pedig emberek vagyunk, érző lelkek.

– Sajnálom, Kitty – szóltam. Figyeltem, hogy véletlenül se szólítsam anyának, ahogy Alice szokta. Igen, már csak így tudok beszélni erről az egészről. Nem, Doktor úr, nem őrültem meg, csak ahhoz, hogy jól alakítsam a szerepem, meg kellett változtatnom az egész életszemléletem. – Alice csodálatos ember volt – mondtam, visszagondolva a végzetes estére, az utolsóra, amit együtt töltöttünk. Tényleg csodálatos ember volt, de nem én, hanem ő. – A legjobb testvér, akit kívánhattam magamnak.

– Köszönöm, Vicky – simogatta meg arcom, s szemében gyengédség csillant. Akkor utoljára éreztem azt, hogy ő az anyám. Elengedtem apám karját és Jeremy felé léptem. Nem meséltem még róla? Jeremy a tizennégy éves kisöcsém. Olyan magas volt, mint én, talán pár centivel magasabb, ezért pontosan a szemébe tudtam nézni.

– Jer’, figyelj rám! Az öcsém vagy, és bármiben számíthatsz rám. Ha bármi gondod van, szólj nyugodtan! – mosolyogtam el keserédesen. Ő csak bólintott és halkan megköszönte. Nem. Sosem hívott fel, de tudtam, hogy bármikor szükségem lehet egy barátra.

Ismét belekaroltam az apámba, aki a ravatalozó felé húzott. Amikor beléptünk rózsák illata csapott meg. Gyönyörűen feldíszítették a termet, kellemes volt látni. Tudom, borzalmas dolog, de tetszett, hogy láthatom a saját temetésem, főleg, hogy az minden részletében meseszép volt, ha lehet ilyet mondani. Mi voltunk az elsők, akik leültek. A második sor szélére húzódtunk, hogy mindent jól lássunk. Zártkoporsós temetés volt, a testet nem tudták teljesen rendbe hozni. Talán akkor kezdtem sírni, amikor a pap belépett, és a kórus énekelni kezdett.

A mise részleteivel inkább nem fárasztom, olyan volt, mint bármelyik másik. Egy kicsit talán ünnepélyesebb. Apám fizette, az én kérésemre. Hiszen Alice is a lánya volt, akárcsak én. Kezd belezavarodni? Nem csoda. Az első hetekben nekem is nehezen ment. Tudja, ez az egész én és én téma. De mindent meg fog érteni.

Csak a közeli családtagok voltak jelen, amikor a koporsót a sírgödörbe engedték. Nem akartunk nagy műsor, csak anyám, vagyis Kitty és Jeremy mondott pár szót, majd rózsákat dobtak a koporsóra és elföldelték testvérem földi maradványait. A sírkövön rövid felirat állt: Alice Baldor, 1994-2012.

Ebben a percben éreztem magam egyedül őrültnek. Amikor megpillantottam őt, a messzi fák között állt és minket figyelt. Intett, hogy menjek és én önkéntelenül elindultam. Óvatosan elsétáltam a többiek mellett és kerülő úton közeledtem felé. Egy padon ült, és a felhőket figyelte. Szellem volt-e? Nem tudom. Talán. Ha valakinek, akkor neki biztosan voltak még elintéznivalói a földön. Nem féltem egy percig sem, csak leültem mellé a padra. Rá sem pillantottam.

– Biztosan ezt akarod csinálni? – kérdezte, mintha saját kételyeimre akarna rávilágítani. Talán nem is ő volt, hanem egy angyal, aki meg akart menteni mindattól, ami rám vár. Hallgatnom kellett volna rá, Doktor úr? Ön hallgatott volna? – Tudod, nem lehet olyan egyszerű más bőrébe bújni. Mit csinálsz, ha rájönnek? Készen állsz?

– Nem tudom – feleltem. – Sajnálom, hogy ezt teszem. De vonz az életed, Vicky. Boldog lehetek, gazdag, népszerű, sikeres, gyönyörű. Élnem kell a lehetősséggel – magyaráztam neki, miközben könnyek gördültek le arcomon. Még mindig bűnösnek érzem magam ezekért a mondatokért. Búcsút kellett volna mondanom, de önző voltam. Magamhoz láncoltam, és nem is tudtam elszakadni tőle többé.

Nem beszélgettünk sokáig. Ugyan, Doktor úr! Ne mondja, hogy soha, de soha nem képzelt még magának társat a magányba. Ne! Ne is mondjon semmit. Úgysem hiszem el. Tudtam, hogy nincs ott, nem láttam valódinak, de mégis annyira jól esett valakivel beszélni, aki nem árulhat már el.

Hazamentünk, és én biztosabb voltam magamban, mint bármikor azelőtt. Én, Alice Baldor átveszem halott ikertestvérem, Victoria Baldor helyét, hogy végre az lehessek, aki én is lehettem volna, talán egy másik életben. Aznap kaptam meg az első levelet. Ott hevert apám limuzinjának hátsó ülésén, Alice Baldornak címezve. Gyorsan, hogy apám ne lássa, feltéptem a borítékot. Rövid, nyomtatott szöveg volt benne.

Kedves Alice!

Tudom, mit tettél, és azt is, hogy mire készülsz. A titkod az én kezemben van. Segítek, ha mindent úgy teszel, ahogy mondom. De ha elárulsz, mindenki megtudja, miféle mocskos kis játékot űzöl.

- V. B.